Anyával nagy baj van... Feledékeny... Elfelejtett engem. Meglátogattuk nagyiékat és nem vette észre, hogy engem nem vitt haza. Hiába mondtam, hogy anya meg apa, de csak a mama meg a papa volt ott. Mondták, hogy majd alvás után jön anya. De már este volt, csak nem gondolták, hogy anya nélkül alszom?! És a cicivel mi lesz? Ha anya nem, de legalább a cici legyen velem. Reménytelennek tűnt, így kénytelen voltam beletörődni. Mama és papa nagyon jófejek, csak hát mégsem anya, és cicijük sincs. Nem akartam, hogy ők is elmenjenek, így mondtam nekik, hogy mama és hogy papa. Úgy láttam elolvadtak tőle, és így maradtak. Éjjel azért hívtam anyát, de tényleg nem jött, így inkább aludtam tovább. Reggel hamm-hamm után mentünk játszani. Játszani nagyon szeretek. Azért hívtam anyát és apát, hátha, de nem jöttek. Aztán egyszercsak de, anya ott volt. Láttam, de nem gondolhatta, hogy ezek után, hogy elfelejtett, rohanok hozzá. Nézte, mikor megyek oda, de én inkább kavicsoztam, ők legalább nem hagytak ott. Aztán mégis odamentem, de üvöltöttem, hogy tudja, hogy ez nagyon csúnya dolog volt. Anya is sírt, biztosan azért, mert szégyellte magát. Szégyellhette is. Hogy lehet rólam, a cuki Boboról elfeledkezni? De utána mondott valamit, amit nem értettem. Mondta, hogy nagyon ügyes voltam, és majd többet alszom nagyiéknál. Akkor mégse szégyellte magát? De akkor miért sírt? Úgy látom nagyiékkal nagyon cukinak kell lennem, mert a végén még ők is elfelejtenek engem...