Van egy örök igazság velünk, aprónéppel kapcsolatban. Ami egyik héten működik, az következő héten  elromolhat. Nálam ilyenek az éjszakák, és ilyenek a séták is.

Az éjszakák kiszámíthatatlanságának az a lényege, hogy anyáéknak eszükbe se jusson elmenni otthonról, miután lefeküdtem. Közeledik Szilveszter és a házassági évfordulójuk is, így muszáj bizonytalanságban tartani őket, vagyis egyik este fölébredni már este 9-kor, máskor aludni éjfélig vagy akár 2-ig, a lényeg, hogy ne tudják mire számíthatnak, így biztosan meggondolják otthon mernek-e hagyni engem valamilyen nagyszülővel. 

A másik ilyen móka a séta, ami vagy jó, vagy nem. Mikor megszülettem, kifejezetten szerettem babakocsiban utazni, és hamar el is aludtam. Aztán volt egy időszak, amikor anya kénytelen volt magára kötni hordozóba, mert amint babakocsiba rakott, azonnal üvöltöttem, és abba se hagytam. Amikor beköszöntött a tél, akkor a hideg kifogott rajtam, és még el se indultunk megint aludtam a jó levegőn. Most pedig újra nem alszom, mert rájöttem, hogy ha üvöltök, azt anya úgyse hajlandó hallgatni, és inkább kivesz. Ma apa is velünk jött, aki nem engedte, hogy anya kivegyen, mondván majd elhallgatok. Nem tudom ezt apa honnan vette, én jobban ismerem anyát, hiszen én laktam benne 9 hónapig és tudom, hogy nem bírja hallgatni, hogy egyszem pici babája sírjon. Mit gondoltok ki nyert? Természetesen én, mert bár most anya is szigorúbb volt, és sokáig hagyta, hogy üvöltsek, de a kitartásom meghozta gyümölcsét, vagyis anya kivett. Aztán pár perc múlva visszarakott, de ez csak arra volt jó, hogy én is pihenhettem, és újult erővel már még hangosabb ordítottam tovább egészen addig, míg ki nem vett újra. Persze apa mondta, hogy anya menjen előre, és akkor nem hallja, hogy ordítok, de úgy tűnik apa nem tudja, hogy én tudok úgy ordítani, hogy anya 2 utcával arrébb is meghallja. És, hogy ez a hol üvöltés- hol nem üvöltés mire jó? Arra, hogy anya igenis mindig vigye magával a hordozót, mert ha épp úgy van kedvem, akkor igenis rajta szeretnék sétálni. 

Képzeljétek, tegnap anya lelépett. Elment baba-mama tornára, és engem elfelejtett vinni. Nem árulhatom el, hogy sírtam-e vagy sem, mert apának megígértem, hogy ez a mi titkunk marad, anya hadd legyen kétségek között büntiből. Mindenesetre apa azt mondta anyának, hogy nagyon sírtam, de mikor anya hazaért, ennek nyoma sem volt, mert nagyon jól játszottam a nappali közepén. Hogy miért a nappali közepén? Nyilvánvaló, hogy nekem ott a helyem. Nem is tűröm meg, hogy ne ott legyek, ahol az események történnek, vagy nem történnek, csak egyszerűen anyáék vannak. Azért anyáék, mert most apa is otthon van. Biztos ő zavarta meg anyát, és ezért nem vitt magával. Nem tudom anya észrevette-e, de szerencsére hozni se hozott helyettem senkit.  Szerintem legközelebb jobban fog figyelni, hogy ne felejtsen otthon, mert éjjel utána nem hagytam aludni. A végén odavett magához és melegítette a pocimat. Azt hiszem ez a minimum, amit ezek után elvárhatok. Sőt, nem csak, hogy otthon hagyott, de még a bodimat is úgy adta rám, hogy odacsípte a lábamat. Legalább, amikor torkaszakadtából üvöltöttem, akkor tudta mi a bibi, illetve mitől lesz bibim. Szóval eléggé rossz napja volt anyának, és így az én napomat is teljesen megkeserítette.