Születésem második hetétől apa már dolgozott, így kettesben töltöttük napjainkat anyával. Igaz apa korán ment és így korán jött, de mégis anya volt az én egyetlen mentsváram minden problémámra.
Bár egész jól elvagyok egyedül is, így hagyok anyának időt legalább zuhanyozni. De azért nem kerek minden, mert az a fránya pocakom fájdogál, és az elég utálatos. Olyankor én is utálatosan sírós vagyok, persze ilyenkor is imádnak, és még inkább babusgatnak, hátha az segít. Sajnos nem segít, de legalább nem egyedül szenvedek. Szegény anya, lassan mindent kiiktat az étrendjéből, mondván nem lehet tudni mitől fáj az én hasam. Bezzeg az ő hasa nem fáj, pedig nem én eszek össze-vissza.
Apa is öregszik, és én voltam a legcsinibb a " Boldog szülinapot Apa" feliratú bodymban. Megérdemli a gratulációt, mert egész jó fej az öreg, szokott tornáztatni, bár nem tudom miért hiszi azt, hogy meg szeretném enni a lábam, de nem akarok szólni neki, meg ne bántódjon.
3. hetemen már kicsit uncsinak tartom, hogy még melegebb van, mint anya pocakjában, és nem lehet letekerni a hőt. Néha meg fázom- követhetetlen ez a hőingadozás. Nem értem miért nem lehet fixen 37 fok. Úgy tűnik csak anya képes erre a trükkre, de hát eddig is tudtam, hogy anya nagyon ügyes. Mondjuk nem mindenben, mert például éjszaka mindig eltéved. Hiába fekszem mellette, ha felébredek enni, akkor ő még lelép. Állítólag mosdóba megy, de ezt nem értem, mert én sose megyek, és mégse probléma ez nekem (szóval szerintem csak eltéved, és nem tudja hol keressen engem, mert olyan pici vagyok). A nemtetszésemnek hangot is adok. Amúgy sem szeretem a csendes éjszakákat, így mindig cuppogok, ha pedig megunom, akkor hangosan csipogva csuklom, nehogy olyan jól aludjanak anyáék. Ez a bosszúm azért, mert nem mindig lehet a kedvenc párnámon aludni, mert anya szerint nem "illik" a "tányérkámon" szunyókálni. De azért néha szoktam, és az olyan jóóóó. Amúgy meg felháborító, hogy hiába szopizom a kezem, nem jön abból tej, pedig az mindig kéznél van, és nem kéne anyára várnom.