Újra itt vagyok, úgyis muszáj volt leülnöm. Meg amúgy is sokszor lehuppanok a popsimra. Ki gondolta volna, hogy ez a járás ilyen nehéz. Lépek párat, aztán a földön találom magam. De nem baj, mert ott azért biztonságosabb. Nem tudom ki találta ki, hogy fölálljon, és miért kellett a többieknek utánozni. Jó, persze úgy több mindent el lehet érni, de miért nem lehet minden lent, és akkor nem lenne olyan veszélyes a menés. De látom, hogy anya értékeli a próbálkozásaimat. Mindig megtapsol, és mondja, hogy ügyes vagyok. Mondjuk, eddig is tudtam, hogy ügyes vagyok, de tapsot még nem kaptam. Miért nem kaptam? Ezt még megbeszélem anyával. Mi az, hogy a cuki ügyes Bobo csak most kapott tapsot? De az is lehet, hogy apa neki is csak most mutatta meg, hogyan kell tapsolni, úgy ahogyan nekem is. Visszatérve a járásra, úgy látom, hogy nem vagyok lemaradva. Voltam egy nagy néninél, anya dédinek hívja, és láttam, hogy ő is csak most tanul járni. Csak neki nagy járássegítője van. Ebből is látszik, hogy én milyen ügyes vagyok, mert sokkal kisebb vagyok, mint a néni, de már járássegítő nélkül is tudok lépegetni. Fogtam is a buksim, hogy miért lehet, hogy a néni még mindig nem tud járni, pedig neki a lába is sokkal nagyobb, mint az enyém. Majd megtanítom neki, de még azért előtte gyakorlom. Úgy csinálom, hogy magasra emelem a kezeimet, mert így én is nagy leszek, és járni a nagyok tudnak - kivéve a dédi néni. Anya szerint nem kéne felemelnem a kezem, de másképp nem lép a lábam, szóval de.

Amúgy meg nemcsak a járás jó móka, hanem hogy már tudok kapaszkodás nélkül állni. Így nem csak hogy sokkal több dolgot érek el, de mindkét kezemmel tudok rámolni és játszani. Anya persze ennek se örül, mert szerinte én sokkal gyorsabban pakolok, mint ő. Tehetek én róla, hogy ilyen lassú? Majd akkor őt is megtanítom gyorsan pakolni. Na most el is köszönök, úgy tűnik, mindenkit nekem kell tanítani, és így nem lesz időm játszani...