Mostanában sokat kuncogok magamban azon, ahogy anya foglalkozik velem. Rendszeresen tornáztat, és ez nekem nagyon kényelmes, mert semmit sem kell csinálnom. Mondogatja, hogy terpesz-zár, terpesz-zár, föl-le, föl-le, és ehhez hasonló dolgokat. Hol a lábam, hol a kezem mozgatja. Néha persze nem hagyom, így akkor nehezebb neki, de általában megadom magam. Amíg nem nekem kell csinálni, addig nyugodtan játszhat.

A hangom is egyre viccesebb, bár csak szűk körben mutogatom, mert nagyobb társaságban hagyom a nagyokat érvényesülni. Viszont nekem igazán tetszik a saját hangom, és hetente új dolgokat találok ki. Anyáék is nagyon murisnak tartják ezeket. Ők is mindent elkövetnek, hogy engem megnevettessenek. Nagyon vicces hangsúllyal mondják például, hogy fülesmackó, vagy oltást kapsz, vagy fájni fog. Nem tudom mit jelentenek ezek, biztosan muris dolgok, így mindig hangosan kacagok nekik, amire persze ők is kacagnak, és ezzel el is telik a vacsora.  Hogy miért pont vacsora időben zajlik ez a játék? Szóval az úgy volt, hogy mikor elkezdtek enni, engem maguk mellé tettek a földre a kocsis ülésbe. De csak nem gondolhatták komolyan, hogy én ezt hang nélkül tűröm. Mondanom sem kell, hogy mindig én nyertem, és így anya ölében kötöttem ki. Ilyenkor jött elő ez a kacagós játék.

A harmadik dolog, ami mostanában leköt engem az az, hogy valami gyanús dolgot vettem észre magamon. A törzsemből kinőtt két antenna úgy tűnik az enyém. Anya kezecskének hívja, de ez igazából lényegtelen is. A legjobb benne, hogy azt csinálja, amit én szeretnék. a legtöbbször persze szopogatni szeretem. Mondjuk, arra anya ujja is jó, csak ő mindig elveszi, mert fáj, ha ráharapok. Nem értem miért ilyen kényes, az enyém sosem fáj olyankor.