Eljött az én időm. Bár csak 3 hete kezdtem el a hasamról a hátamra fordulni, rájöttem, hogy ez önmagában még kevés, így már hátról is tudok hasra fordulni. Ez azért jó, mert végre bárhova eljuthatok. Ez teljesen mégsem igaz, mert a kanapét nem tudom egyedül odébb lökni, és abba sokszor ütközöm. Anyáékra meg persze nem számíthatok. Az egyetlen dolog amit megtesznek az ügy érdekében, hogy engem tesznek odébb. Erről már korábban írtam, hogy mit gondolok. Nyilván nem véletlenül gurulok el valahova, ők meg mindig visszatesznek a rajthoz. Igaz, ők még a "Ki nevet a végén" társasjátékkal nőttek fel, ahol ha valakivel ütköztek, visszakerült a rajthoz, de nem ártana, ha rájönnének, hogy bár kicsi vagyok, de nem játékbaba. Szóval mostanában ezzel telnek a napjaink, én gurulok, ők pakolnak. Egyébként jó kis móka ez, mert van egy nagy doboz telis-tele játékkal, és így azt veszek ki belőle, amit szeretnék, hiszen oda tudok gurulni. Egyelőre ebbe még nem szólnak bele a nagyok, de nem szeretném elkiabálni, mert a végén még ezt is irányítani akarják majd.