Mint tudjátok, már 7 hónapos is elmúltam, és az élet egyre érdekesebb. A kommandózást nagyon szeretem, bár apa szerint meglőtt harcos vagyok, mert csak az egyik lábamat mozgatom. Miért mozgatnám mindkettőt, ha így is odaérek. Tartalékolnom kell az energiámat a játékra, a mozgás, csak a szükséges rossz, mert minden játékom máshol van, mint én. Nem is értem mi ebben a jó, hogy szét vannak szórva, eleve ki az aki szétszórta őket? Ráadásul most már vannak olyan játékaim, amik gurulni tudnak, úgy tűnik a játékok is ügyesednek, csak győzzem kivárni. De azt nem tudom, miért nekem kell oda gurulni hozzájuk, nekik ugyanannyi lenne. Apának is ezek a játékok tetszenek, és azt akarja, hogy én is ezekkel játsszak. Mi ebben a nagy szám? Gurulni én is tudok, biztosan tőlem lesték el. Mindenesetre apa kitartóan gurítja el a gömböt meg a négykerekűt, én meg csak azért megyek utánuk, mert ha szegény apa játszani akar, akkor nem fogom elrontani az örömét. Engem viszont sokkal jobban érdekelnek anya játékai. Rájöttem, ha kitartó vagyok, végül megkapom. Lett például egy saját flakonom. Mondjuk látom, hogy anyának lett helyette másik, de előbb-utóbb azt is megszerzem. No meg a zenélő dolgok is érdekesek. Zenélni ugyanis nem tudok, és anya hangját hallva, nem hiszem, hogy ebben fogok tündökölni. Bár én mindenben tündöklök. Például gyönyörű vagyok. Anya mindig meg is kérdezi, hogy nem mondták-e nekem, hogy a fiúknak nem szabad ilyen szépnek lenni. Bocs, azt hiszem nem szóltak erről, így nemcsak cuki, de gyönyörű is vagyok. Na és?