Igaz, már meséltem a nyárról, de annyi minden történik velem folyton. Például azt nem is mondtam még, hogy túl vagyok az elsőn. Én nem tudtam, hogy ez olyan nagy dolog, de anya nagyon lelkesedett, így biztosan az. Pedig én csak puszit adtam neki. De hát olyan aranyos volt. Anya azt mondta, nem szabad a lányokat lerohannom udvarolni kell nekik kicsit. Nem tudom mi az az udvarlás, de kacagtam neki, aztán a nóziját a számba vettem. Ő is nevetett. Puszit is kapott a szájára, szóval nem szólhat anya, mert vártam egy kicsit. Anya szerint mondjuk 3 percnél többet illik udvarolni, de hát honnan tudjam mennyi a 3 perc. Apa meg úgyis azt mondta, hogy bőven elég, sőt még sok is. És különben sem érek rá én ilyenekre, mert hát mindig annyi dolgom van. Anya amúgy megharagudott, mert neki még nem adtam puszit. No de miért hiszi azt, hogy az ő nózija befér a számba, a kislánynak sokkal kisebb volt, pont a számba való. Csak másnap már nem volt a strandon, szóval sajnos nem tudtam udvarolni. De nem baj, mert mindig van mit csinálni. Jöttek például a hápik, nahát én jól megkergettem őket, el akartam valamelyiket kapni, de mindig elszaladtak. Kiabáltam, hogy hápi állj meg, de nem álltak meg. Talán ők sem értenek a babák nyelvén? Anya pedig mondta, hogy fogjam meg vacsorára. Biztosan más programjuk volt a hápiknak, és nem akartak velünk vacsizni, pedig anya és én is úgy szerettem volna. Nem baj, mint tudjátok én is elfoglalt vagyok. Ha nem kacsákat és nem lányokat kergetek, akkor a játszótérre viszem anyát. Rendes tőlem, hogy elviszem, nem? Nagyon élvezi, mindig homokozik. Nekem kicsit uncsi a vödörbe homokot pakolni, de anya mindig annyira lelkesen csinálja, hogy nem akarok neki szólni. Hintázni viszont szeretek, csak nem értem miért nem képes anya magasra lökni. Úgy csinál, mintha dedós lennék, pedig én már tudok magasan hintázni. Az unokaizém tudta hogyan kell, nem értem anya miért nem tanulta meg magasra lökni a hintát. Azt se értem, minek énekel folyton közben, mert jó a hangja, de rossz hallgatni. A legjobban azt szeretem, hogy nézhetem a többieket, és mindig találok valakit, akit megsimogathatok. Anya szerint az nem is simi, hanem püfölés, de szerintem tök mindegy. Légyszi-légyszi, ne fussatok el előlem, én csak játszani szeretnék. Még a nagyok is elszaladnak. Anyukájuk mindig mondja, hogy vigyázzanak a kicsi babára ,- ez lennék én. Az én anyukám viszont nem mondja, hogy vigyázzak a nagy fiúkra, így én odamegyek játszani, csak ők mindig, huss, messze futnak. Alig várom, hogy én is tudjak futni, mert így mászva azért nehezebb. Már dogozom rajta, mindig tolok valamit, és azzal már egész gyors vagyok és végre nem a földről látok mindent, hanem én is a lábikómon megyek.. Csak anya panaszkodik, hogy folyton meg kell fordítani azt, amit tolok, mert nekimegyek valaminek. Minek panaszkodik, ő azért van, hogy minden akadályt elhárítson. Múltkor apa is segített neki otthon. A szoba egyik sarkából a másikba mentem és ők szépen forgatták a játékot, hogy ne menjek neki semminek. Nem panaszkodhatok, tudnak, ha akarnak. Sőt, ők is találtak egy játékot. A bobokocsi helyett kétkerekűre ültetnek. Anya ül előttem, csak sajnos nem jól, mert a cicije elöl van, így meg nem lehet szopizni. Hiába mondom neki, hogy forduljon meg, nem érti. Nem baj, addig csapkodom a hátát, amíg csak rájön. De legalább a kétkerekűn sokkal gyorsabban megyünk, mint a bobokocsival. Ja,j még annyi minden újdonság van, például lépcsőn is tudok már járni, csak anya mindig a nyomomban van. De legalább ha mutatom a lépcsőt, már érti, hogy mit akarok, és megengedi, hogy másszak. Jó látni, ahogy anya fejlődik, nem hiába strapálom magam a nevelésével....