Tudom, az én koromban még mindenki őszinte. Valószínűleg ezért kérdezgetik folyton, hogy mit nézek a plafonon vagy épp a földön (tartanak tőle, hogy kiszúrtam a pókhálót), min nevetek, vagy épp mi a problémám. Őszintén szólva azért nem tudunk még beszélni mi babák, mert ha ezt mind megmondanánk, akkor lehet hogy nem lenne, aki pelust cserél, mert a felnőttek sértődékenyek. A minap például apán nevettem nagyokat. Levágta a haját, de kicsit elrontotta, és nagyon murisan néz ki. Mondjuk szerintem sejti, hogy neki szólt a délutáni hö-hö-rengeteg. Persze ez tetszett neki, így most anya attól tart, hogy apa ezentúl mindig így szeretne engem szórakoztatni, és mindig ilyen frizurája lesz. Egyetlen vigasza anyának, hogy lassan jön a sapkaszezon. Addig is köszönjük a családi meghívásokat, de apa sajnos nem ér rá, hö-hö.

Amúgy meg nem értem, minek kérdezgetni, hogy mit nézek stb., hiába válaszolok úgyse értik. Én persze azért mondom, de látom, hogy minek. Anya például egy olyan játékot talált ki, hogy utánozza, amit mondok. Hiába, azt hiszi jól csinálja, de nem olyan a hanglejtése, nem ugyanazt mondja, mint én. Pedig alig kellene néhány hangot utánoznia, de úgy tűnik, én máris ügyesebb vagyok nála.