Ezt most azért írom, mert anyát sokan bántják mostanában miattam. Én nem akarom, hogy anyát bántsák. Azt mondják, hogy elkényeztet és elront. Egyrészt engem nem lehet elrontani, mert már rég elromlottam, másrészt meg igen is kényeztessen el. Nem értem miért akarják, hogy hagyjon engem sírni és ne vegyen fel. Anya persze azzal védekezik, hogy szeparációs szorulásom van, vagy lehet inkább szorongás. Nekem mindegy hogy hívja, de igen, nekem olyanom van, és anyának is szerencsére. Ez a mi közös valamink, és úgy kezeljük, hogy együtt vagyunk, mert akkor nem szorongunk. Mi ezzel a gond? Én nem azért születtem, hogy egyedül legyek, és anya is már megunta, hogy egyedül van meg apával, és emiatt kellettem én neki. Én biztosan meghallgatom, amikor énekel, mert én nem tudok hova menekülni. Én nevetek a viccein, ami mások szerint egyáltalán nem muris, és én szívesen fogadom a sok puszit tőle, és néha adok is, igazi nyálasat. Szóval tessék végre hagyni minket, hadd szorongjunk kedvünkre, mert nekünk ez így csodás.