Apa nagyon jó programot talált ki hétvégére: családi napot. Nem igazán értettem, mert nálunk majdnem mindig családi nap van amikor együtt a család. Persze mondjuk nagyiék is a család, és az ritkábban van, hogy ők is velünk vannak. Most viszont nagyon sokan voltunk, úgy tűnik apának nagy a családja. Nagyiékat hiába kerestem, ők nem voltak sehol. Viszont anyáékon kívül szinte senkit nem ismertem, csak egy-két embert láttam apa dolgozójában. Lehet félreértettem valamit és mégsem családi nap volt? Vagy apa a családjával dolgozik? Mindegy, igazából nem is olyan fontos, mert én nagyon jól éreztem magam. Mindenkin hangosan nevettem, ami persze tetszett nekik. Nem értették min kacagok, de ez egyszerű: rajtuk.  Azt hiszem a cukisági versenyt én nyertem, mert még a főnöknek is én lettem a kedvence. Mondjuk én azt hittem, hogy apa főnöke anya. Anya főnöke meg én vagyok. Remélem apa örül, hogy ilyen jól viselkedtem, mert bár én tényleg mindig cuki vagyok, de most még annál is cukibb voltam. Anyáékat még játszani is engedtem. Például anya úgy ugrált egy asztal körül valami kicsi palacsintasütő-szerűséggel, hogy én a hátán voltam. Egy pici golyót ütögettek. Elég uncsi volt, így akkor inkább töltő üzemmódba helyeztem magam. Aztán meg eltűnt anya és apa is, de nem baj, mert így jó sokan ugráltak körülöttem, amit én ugye nagyon szeretek. Még fémdobozos valamit is kaptam, amit anya soha nem ad. Ha otthon is ez lenne, tuti semmi panasz nem lenne rám. Bár szerintem így sincs, mert aki cuki, az mindig cuki. Anya szerint csak a szerénységem nagyobb a cukiságomnál, de én nem tudom mi az a szerénység. Mindegy, akkor én vagyok a legszerényebb és legcukibb Bobo a világon.