Sziasztok,

mondjátok el nekem, hogy a felnőttek miért tudnak úgy rajongani a nyálas dolgokért. Anyának a puszi a mániája, és amióta adtam neki, azóta folyton ezt kunyizik. Mondjuk hiába, mert úgy látom ezt még sokszor kell bevetnem szülőneveléskor, és nem szeretném, hogy elfogyjon. Azért néha megszánom, és jó nagyra nyitom a számat és jól összenyálazom, hogy biztosan tetszen neki. Anya ilyenkor teljesen elolvad, látom már, hogy ez jobb, mint a csoki. Viszont ki mondta, hogy cserébe én is kérek? A járásnak az az előnye, hogy el tudok menekülni előle. Anya szerint neki jogai vannak, és annyi puszit ad, amennyit akar, de jogaim csak nekem vannak, csak anya ezt folyton elfelejti. Én nem kérek folyton puszit a pihe-puha pici pufók pofimra. A popsimra sem, köszi, bár oda azért ritkábban ad. Majd egyszer jól meglepem közben, csak még nem tudom hogyan működik a popsi parancsra. Biztos örülni fog a meglepetésnek, bár úgy látom mégsem rajong minden nyálas dologért. Mert szerintem a puszinál jobb az alig megrágott hamim, így inkább azzal kedveskedek anyának, de azt nem kéri, pedig azt mondta, válogatni nem szabad. Mondom, hogy még sokat kell nevelni, mert ha nem szabad válogatni, akkor igenis egye meg a nagyon fincsi hamit, amit adok neki, és gondosan előrágok, hogy ne kelljen azzal fáradnia. Ha ez nem jó neki, akkor mi? Ti kértek?