Szörnyűség történt velem tegnap. Nagyiéknál voltunk, és egyszer csak anya eltűnt. Egyszerűen csak lelépett. Persze én ordítottam, és hogy biztosan meghallja, kúsztam utána. Illetve csak kúsztam volna, mert nagyiék folyton visszatettek oda, ahonnan indultam. Azt hitték, viccből indultam anya után? Ha nem raktak volna mindig odébb, akkor biztosan utolértem volna anyát, és ő meghallva a sírásom, felvett volna. Mással is próbálkoztak, hogy eltereljék a figyelmem, de én nem hagytam magam. Ki hallott már olyant, hogy énekelnek, csörgőznek, ringatnak akkor, amikor nekem anya után kell szaladnom. Kihasználták, hogy ők nagyok én meg még pici vagyok. Még most is sírok, ha eszembe jut, hogy ez milyen szörnyű volt. Anya nincs többé, anya elment.

De aztán egyszer csak újra ott volt. Azt mondta, csak fél órára ment el, én nem tudom mi az a fél óra, de szerintem az a leghosszabb idő, ami létezik. Vigasztalásul gyorsan cicire tett, én meg jól megtöltöttem a pocakom- ki tudja, lehet máskor is megszökne. Aztán elaludtam. Olyan jó volt anyán aludni, csak azt nem értem, miért tűnt el, hova tűnt el, miért nem vitt magával?

Ez nem volt neki elég, még voltak szökési kísérletei délután. Állítólag csak a szomszéd szobába ment, de nem tudom mi az, hogy szomszéd szoba. Biztosan a világvége, és azért nem látszott anya. Ekkor már apa is velem volt, de ő is csak visszapakolt, hiába indultam anya után. Ez nagyon bánt engem. Már apára sem számíthatok. Aztán anya úgy akart megszökni, hogy apa hátára rakott, de én ott is jól tudok ordítani, csak sajnos ez apát egy csöppet sem érdekelte. Anyát mondjuk láttam apa hátáról. Biztosan azt akarta, hogy elaludjak, aztán gondolom lelépett volna. Szóval ordítottam inkább, mert abban a zajban én sem tudok elaludni.

A végén viszont győztem, anya úgy döntött, többet nem szökik meg. Biztos rájött, hogy én annyira cuki vagyok, hogy nem tud nélkülem lenni. Nem is tudna megszökni, mert nagyiék mondták, hogy nem vállalják, hogy pakoljanak engem. Tudjátok mi ebből a tanulság? Lehet, hogy sokat kell küzdenem, de a végén úgyis mindig én győzök, ahogy a mesében is a legkisebb és leggyengébb nyeri a főnyereményt. Nekem anya a főnyeremény, és ez mindig is így lesz, mert mi ketten egyek vagyunk és leszünk, amíg világ a világ, amíg csak akarom.

A napokban sokat sírdogáltam, mert valamiért anya kitalálta, hogy nappal is az ágyamban aludjak. Ki hallott már ilyent, amikor sokkal jobb anya hátán aludni, mert akkor biztosan velem marad. Kölcsönösen fárasztjuk egymást, bár inkább én őt, mert ha kieresztem a hangomat, azt anya legyen a talpán, aki bírja hallgatni. Szóval ő betesz az ágyba, én ordítok, aztán kivesz, aztán mikor újra betesz, akkor megint ordítok, és ezzel egész jól eljátszunk. A végeredmény általában döntetlen, mert elalszom, de nem az ágyamban, hanem a földön, játszás közben. Vagyis anyán elromlott az a gomb, hogy a hátára tesz föl. Ez biztos amiatt van, mert hamarosan tavaszolni megyünk a hegyekbe, és ott inkább tolnának bobokocsiban, mint cipelnének. Na ezt sem gondolhatják komolyan, mert a bobokocsit sem szeretem.  Bár mostanában néha felültet, és úgy egész elviselhető, de csak néha, mert nem tudok még ülni. Ha nem tudok ülni, akkor hogy ültet fel, vagy akkor már hirtelen mégis tudok? Ez megint valami felnőtt humbug?  Mindenesetre én csak és kizárólag anya hátán szeretek utazni. Na jó, múltkor apa is magára tett, ott is jó, de valamiért ő többet nem akar vinni, vagyis mégis anya az én emberem. Legalábbis remélem, hogy megjavul rajta a hátamra teszlek gomb, mert fárasztó ám folyton sírni. 

A másik szórakozása, hogy minden érdekes dolgot elrejt. Vagy úgy varázsol velük, hogy mire pont megkaparintanám elmásznak. Nem értem miért olyan nagy gond, ha megkóstolom a zsinórt, vagy kicsit játszok a számítógéppel. Pont a zsinór az, amire rászerelhetett valamit, mert mindig elszökik előlem. Az is lehet, hogy anya rakja odébb, de ezt a földről nehéz megállapítanom. Tudom, hogy ez az ő játéka, de azért kicsit odaengedhetne, én se szoktam elvenni tőle a csörgőimet. Amúgy is szeretnék már valami nagyfiússal játszani. A fényképezőt is csak addig nézhetem, amíg kattint, pedig én is szívesen csinálnék vele képet. Jó sok vakuval. Ahelyett, hogy örülne, hogy mindent megvizsgálok, dedós dolgokkal vesz körül, pedig már hamarosan 9 hónapos leszek. Mindenesetre már nagy erőkkel dolgozok azon, hogy kicsit följebb kerüljek, mert a földön kúszva nem sok esélyem van, és úgy látom az izgalmas dolgok 20 cm fölött találhatóak.

Anya gondolta, kezdenek unalmassá válni napjaink, így beszervezett egy kis kalandot. Szóval az úgy volt, hogy én folyamatosan ellenőrizgetem anyát éjszaka. Ennek az lett  a vége, hogy a sok mászkálástól apa nem tudott aludni, így kiköltözött a nappaliba. Aztán anya is elfáradt, így inkább maga mellé vett. Tudtam én, hogy előbb-utóbb apa helyére kerülök, hiszen ez nekem nagyon jó, sokkal könnyebb ellenőriznem, hogy megvan-e még anya. Reggel viszont nem voltam túl ügyes, mert elaludtam, és így anya megszökött  mellölem, és körbepakolt párnákkal. Gondolta, ő addig szépen hajat mos. Ezt nem gondolhatta komolyan. Én szépen felébredtem, és párna ide, párna oda, mindenhonnan van kijárat. Na, ez azért nem volt olyan jó ötlet. Ezt onnan tudom, hogy még apa is meghallotta, hogy potty, aztán persze kiabáltam úgy, ahogy még sose. Apa jött oda és próbált vigasztalni, aztán anya is, de ezt azért nem lehet olyan könnyen megbocsájtani, így kivételesen kézben is folytattam az ordítást. Igazam volt, nem? Ki szeret zuhanyozás helyett zuhanásra ébredni? Mikor apa mondta anyának, hogy a földön voltam, akkor anya tovább tetézte a dolgokat és közölte, most azonnal kórház. Még azt is mondta, hogy örül, hogy sírok. Milyen anya az ilyen, aki örül, hogy sír a pici Boboja. Ő hagyott az ágyon, és engem visz kórházba. Ott a fejemre világítottak, pedig utálom az erős fényeket. Aztán mondták, hogy anya vagy otthon figyel engem, vagy maradhatunk is. Lehet, hogy én estem a fejemre, de hogy anya fejével történt valami az tuti. Az övét nem világították át, pedig nem ártott volna. Azt mondta ugyanis, hogy inkább maradjunk.  Innentől fogva nem is volt olyan rossz - legalábbis nekem. Kaptam egy sokkal nagyobb ágyat, mint ami otthon van, és egész nap volt társaságom. Anya nem ment a konyhába sem, végig velem volt. Én jól elvoltam a csörgőimmel, és hogy végre sok hely volt az ágyikóban. Na és a legjobb, hogy lány szobába kerültem. Apa ezért nagyon sajnált, mert szerinte minden lány nyafka. Én nem tudom miért mondja ezt, mert a szobában volt Fanni, Kriszti és Bogi, de Nyafkára nem emlékszem. Egész nap nem is aludtam túl sokat a sok élmény miatt. Az esti fürdést nagyon vártam, de azt várhattam, mert hirtelen anya a Csillagbarit mesélte, anélkül, hogy pancsiztam volna. De az egész napi játszásban úgy elfáradtam, hogy aludtam pancsi nélkül is. Anya nem tudom mit csinált, mert egy kis széken volt mellettem. Nem értem, ő miért nem aludt, de nekem jó volt, hogy éreztem, hogy ott van. Mondjuk éjfélkor még zöldruhások villanyt kapcsoltak, de nem bántam, mert már úgyis éhes voltam. Aztán anya megunta az ücsörgést és lefeküdt, de többet mozgott, mint én. Ránézésre nem tűnt valami kényelmesnek a fekhelye. Kellett neki azt választani, hogy ott figyel. Figyelhetett is, ha már aludni nem tudott. Reggel aztán hazazavartak minket. Nem tudom mikor megyünk oda legközelebb. Nekem tetszett az ágyikó, majd szólok anyának, máskor is menjünk. Anya viszont úgy tűnt, annyira nem akar visszamenni. Sosem jó az neki, ami nekem. Remélem akkor legalább vesz egy olyan nagy fehér ágyat.

Korábban már írtam az esti meséről. Van egy kedvenc könyvem a Csillagbari. Anya vagy apa minden este róluk olvas. Nagyon jó kis mese. Mindig alig várom, hogy olvassák nekem. Újabban viszont nemcsak az olvasást várom. Mivel ez a kedvenc könyvem, amíg olvassák, elveszem (úgyis tudják már fejből), és közben kóstolgatom. Ma viszont ügyetlen voltam, és lebuktam. Anya észrevette, hogy valamit rágcsálok. A mesének végeszakadt, és belevilágított a számba. Persze észrevette a darabkát, amit leharaptam. Aztán meg jött az inkvizíció. Benyúlt a számba, de én gyorsan lenyeltem. Csak nem gondolja, hogy azért haraptam le, hogy aztán ő elvegye. De anya nem nyugodott. Már kicsit elaludtam, amikor újra benyúlt a számba, hogy biztosan nincs-e benne. Nem értem miért sajnálja tőlem, annyi más könyv van még, miért pont ez kell neki. Még a doktornéninek is meg akarja mutatni. Én nem akarom, hogy megmutassa, mert biztosan meg fog szúrni. Ahelyett, hogy örülnének, hogy falom a könyveket...

Ezt most azért írom, mert anyát sokan bántják mostanában miattam. Én nem akarom, hogy anyát bántsák. Azt mondják, hogy elkényeztet és elront. Egyrészt engem nem lehet elrontani, mert már rég elromlottam, másrészt meg igen is kényeztessen el. Nem értem miért akarják, hogy hagyjon engem sírni és ne vegyen fel. Anya persze azzal védekezik, hogy szeparációs szorulásom van, vagy lehet inkább szorongás. Nekem mindegy hogy hívja, de igen, nekem olyanom van, és anyának is szerencsére. Ez a mi közös valamink, és úgy kezeljük, hogy együtt vagyunk, mert akkor nem szorongunk. Mi ezzel a gond? Én nem azért születtem, hogy egyedül legyek, és anya is már megunta, hogy egyedül van meg apával, és emiatt kellettem én neki. Én biztosan meghallgatom, amikor énekel, mert én nem tudok hova menekülni. Én nevetek a viccein, ami mások szerint egyáltalán nem muris, és én szívesen fogadom a sok puszit tőle, és néha adok is, igazi nyálasat. Szóval tessék végre hagyni minket, hadd szorongjunk kedvünkre, mert nekünk ez így csodás.

Jaaaaj neeeeeeee. Kezd gyanússá válni nekem ez az egész. 9 hónapot voltam anya pocakjában, és majdnem annyit már idekint is, hiszen nemsokára 8 hónapos leszek. Értem én, és elfogadtam, hogy anya pocakjában már nem volt elég hely, ezért kerültem kívülre. De nagyon úgy tűnik, hogy nemcsak, hogy kívülre, de anyától is elkerültem. Eddig is voltak már arra utaló jelek, hogy anya néha kikerül a látószögemből, de most már egyre biztosabb vagyok abban, hogy anya és én az nem egy, hanem kettő. Hogy tehették ezt? Én anya akarok lenni, vagyis anyával egy akarok lenni, hogy anya mindig ott legyen, ahol én. Nem akarok én lenni, és nem akarok egyedül sem lenni, és mással sem akarok lenni, nekem csak anya kell. Anya persze nem érti, hogy az eddig aranyos, alig kesergő manócskájából miért lett hirtelen bőgőmasina. Ha vele csinálnák ezt, biztosan ő is folyton reklamálna. De persze lehet ez ellen is tenni, hiszen csak be kell programozni magam a megfelelő hangerőre, és anya máris ott van. Mondjuk, van, hogy ott van velem egy szobában, de mégsem vagyok a kezében, pedig nekem csak az a jó, így ilyenkor is ordítok, amíg magához nem vesz. Eddig tulajdonképpen mindegy volt kinél voltam, most már ebben is óvatosnak kell lennem, mert miközben más tart a kezében, anya képes eltűnni. Ezért van, hogy egyre inkább csak anya hátán vagyok hajlandó aludni is, mert azt már felmértem, hogy úgy azért nehezen tud elszökni. Meg nem is értem, miért akar elmenni, miért nem jó neki folyton velem. Lehet, hogy rosszat csináltam és nem szeret már annyira, mint régen?  De hát, én cuki vagyok és sose rosszalkodom, szóval az biztosan kizárt. Mindenesetre éjjel is folyton ellenőriznem kell anyát, hogy megvan-e még, így olyan 1,5 óránként létszámellenőrzést tartok. Eddig mindig megvolt, de sose lehet tudni.

Sokat törtem mostanában pici, de okos buksim, milyen is az életem.  Egyébként a buksim annyira nem is pici, sokkal nagyobb a testemhez képest, mint anya vagy apa feje, vagyis gyanítom, hogy én máris sokkal okosabb vagyok náluk. Biztosan megijednek majd, ha megnövök, mert akkor sokkal nagyobb lesz a fejem, mint az övék, de akkor biztos a szám is nagyobb lesz, így nagyobb falatokat tudok enni. Alig várom.

Szóval beszéljünk először a mozgásról. Ugyan már kúszom, de sokszor fölkapnak, és visznek ahova gondolják. Engem senki nem kérdez meg, hogy szeretnék-e menni. Mondjuk nem reklamálok, mert kézben vagyok, és az már eleve nem lehet rossz.  De azért mégis, egyszerűen csak megfognak és cipelnek. Hiába nézem mondjuk apát, anya tuti máshova visz, mondjuk pelust cserélni. És akkor rá is térhetünk a másik témára. A kedvencemre, de szerintem ezzel egyedül vagyok. Anya ilyenkor ugyanis mindig azt mondja - mi az, pici, puha, meleg és büdös. Fúúúúj, aztán kiderül, hogy  a válasz Bobo. Szóval én az lennék, ami tényleg pici, puha, meleg és büdös????  Szerintem tudjátok, hogy ez miért a pelusozásnál jutott eszembe. De nekem miért a kedvencem pelusozás? Egyrészt, mert olyankor anya mindig dudál a pocakomon, és az nagyon muris. Másrészt meg akkor legalább fél percig nincs rajtam pelus, és a pelust utálom, de az a fél perc nélküle csodás érzés a pici popómnak. Viszont ezt a rövid időt könnyen lehet növelni. Nem kell más, mint állandóan bekakálni. A pisi sajnos nem elég, nem büdös annyira, hogy egyből levegyék rólam a gatyót. No de a kaka, az igazán hatásos fegyver. Ma már például 5-ször kakáltam, de még csak 17 óra van, szóval hol van még a nap vége.

Beszélhetnék még a beszédről, de hát még nem beszélek. Vagyis igen, csak senki nem művelt annyira körülöttem, hogy megértsék. Szóval olyan, mintha nem beszélnék, így igazán semmi, de semmi beleszólásom nincs a dolgaimba. Na jó, a hangerő azért mindig segít, csak nem biztos, hogy azon, amin kellene. Azt is látom, hogy a mosolyommal és kacagásommal mindenkit leveszek a lábáról, de hát nem is csoda, hiszen tudjátok, én vagyok a cuki Bobo. Ezt ragozni is lehet, cuki Bobo, cukibb Bobo, legcukibb Bobo. Ez mind én vagyok. Szóval tulajdonképpen egyszerre vagyok kiszolgált és kiszolgáltatott. De azért nem olyan rossz ez.

Nemrég meséltem, hogy el kellett mennünk időpontot kérni igazolvány készítéséhez, mert ugye adókártyám már van, de a személyi nem olyan fontos, így azt csak most kapok. Szóval el is  mentünk anyával. Bár nem volt jó napom, de  tudtam, hogy  ott jól kell viselkedni. Sok szigorú néni és bácsi volt, így igyekeztem észrevétlen maradni. Hamar sorra kerültünk, mivel mi már egyszer sorba álltunk korábban, hogy most ne kelljen. Ezt egyébként nem értem, hogy mit nyertünk vele, mert így kétszer mentünk, de biztosan oka van ennek, csak én még pici vagyok és nem tudhatok mindent. Szóval mikor sorra kerültünk, akkor gyorsan lefényképeztek minket. Először anyát, mert új útlevél kellett neki is. Azt mondták, mosolyogjon. Hát mosolygott. Aztán engem fényképeztek le, nekem is mondták, de én azért megnézem kire mosolygok. Azt is mondhatnám, hogy előrelátó voltam. Átkerültünk egy másik nénihez, aki mondta, hogy anya képe nem jó, mert mosolyog. Komolyan, nem értem a felnőtteket. A két néni egymás mellett ül, és az egyik azt mondja, hogy mosolyogj, a másik meg, hogy ne. De észrevettem, hogy mindig az utolsó nyer, így anyának is szigorú képet kellett vágnia. Pont olyant, mint a többi néni és bácsi. Biztos ők is azért vágtak ilyen arcot, mert gyakoroltak. Anya ügyes, neki gyakorlás nélkül is ment. A legügyesebb viszont én vagyok, mert én már egyből nem mosolyogtam.

Anya mostanában megint nagyon elfoglalt. Nagy szerencséje van velem, mert hagyom, hogy a saját fontos dolgaival foglalkozzon. Valójában nekem is jobb egyedül csörgőzni, mert anya biztosan nem jó ütemben rázná. Sőt, ha nem figyel oda, akkor titokban megkóstolhatom a papucsot. Különleges zamata van, és nem értem, hogy anya miért veszi el tőlem, amint észreveszi. De ilyenkor is cuki vagyok, mert megyek tovább, mással játszani, nem reklamálok.

Na és, hogy mivel elfoglalt anya? Vett egy új kattogtató masinát. Most azt nézegeti, nyomkodja- szóval próbabobo lettem. Ezt viszont nem szeretem annyira. Van a gépen alvó arc funkció is.
Na eszerint kiderült, hogy én nem alszom elég jól, mert nem sikerül anyának jó képet csinálni vele. No meg sok minden más is van, de azt még se én, se ő nem tudja egyelőre. Ezt tanulja, amikor hagyom, és elég sokat hagyom. Miért ne hagynám, ha nyűgösködöm a hátára vesz, és ugye annál jobb helyen nem is aludhatnék. Mondjuk van, hogy nem alszom, csak nézelődök, de jó anya hátán a magaslati levegő, és mivel anya sokszor mászkál, így folyton látok valami izgalmas dolgot.

Na vajon miről szólhat a mai mesélni valóm? Hát az alvásról. Aludni nagyon szeretek, bár alvás közben nem haladok a dolgaimmal. Mégis muszáj, mert nagyon fárasztó egész nap mozgatni kezem-lábam, így pihennem is kell. Tudtátok például, hogy úgy lehet a legjobban csörgőzni, ha mindkét kezem és lábam rázom hozzá? Ez viszont tényleg nagyon kimerítő, a gurulásról, kúszásról és a játékaim szétpakolásáról már nem is beszélve. Szóval időnként energiát gyűjtök némi szunyókálással. Észrevettem, hogy anyának nincs türelme engem altatni, mert ha a kiságyba tesz, azt nyilván nem hagyom szó nélkül. A kisággyal mi a bajom? Az, hogy kicsi. Éjjel bele kényszerülök, de nem tudok semerre se menni, mindig koppanok. Szóval anya más alternatívát választ alváshoz.

 Vagy sétálni megyünk, de persze attól még előfordulhat, hogy reklamálok, így akkor jön a másik lehetősége, hogy a hátára tesz hátizsákban. Ezt a megoldást otthon is alkalmazza, csak akkor nagyon kell figyelnem, nehogy véletlenül leüljön miután elaludtam, hiszen nekem kell pihenni, nem neki. Van viszont még egy ennél is sokkal jobb alvóhelyem. Apa biztos irigy rá, mert mindig rászól anyára, hogy miért nem az ágyamban alszom. Ez is vicces, hogy én nem alszom az ágyamban, mégis anyát tolja le. Ez majd később nekem is jól jön, a lényeg, hogy anya a hibás. Nem is csoda, hogy irigy apa, mert anya cicijénél nincs is jobb hely a világon. És közben legalább biztosan nem csinál anya semmit, maximum zsibbad egy idő után. Mi több, ha alvás közben megéhezek, szólnom sem kell, mert ott a hami, olyan mintha még anya pocijában lennék, mert valljuk be azért ott volt a legjobb. Azt hiszem a többi alternatívát is erre váltom le, mert ez csudajó.